A regényt tudományos-fantasztikus műnek is nevezhetjük, ám
sokkal inkább egy olyan negatív jövőképet prezentál, mely sajnos – bármennyire
rettegünk is tőle – előbb-utóbb bekövetkezhet. A Föld forgási sebessége
pontosan nem tisztázott okokból lassulni kezd, ami által a napok egyre
hosszabbakká válnak. Mindez váratlan és rendkívül súlyos következményekkel jár
az emberekre és az egész ökoszisztémára nézve.
A történet középpontjában egy tizenegy éves kislány, Julia
áll. Az ő felnőttkori visszaemlékezéseiből, családja és barátai életén
keresztül ismerhetjük meg fokozatosan a katasztrófa alakulását.
Az általam leírtak alapján sokakban felmerülhet a kérdés: ha
a mű egy disztópia, akkor mégis mire vonatkozik a cím?
A „Csodák kora” kettős jelentéssel bír: egyrészről a szörnyű
állapotok előtti boldog időszakra utal, az élet azon apró jelenségeire,
„csodáira”, amelyek szépen lassan feledésbe merülnek. Sajnos ebbe a kategóriába
nem csupán a természet szépségei sorolhatóak, hiszen a fokozódó pánikhangulat
miatt kihűlnek az érzelmek, barátok távolodnak el egymástól, és egész családok
szakadnak szét.
Érdekes konfliktust fest le az írónő a valósidejűek és az
ún. „óraidősök” között. Sokan korábbi, a nappalok és éjszakák váltakozásához
igazodó életritmusuk fenntartására törekednek. Ez azonban számos nehézségbe
ütközik, hiszen a többség – egységes szabályrendszer alapján – az óraidőhöz
tartja magát. Mindez jól szemlélteti, miként borulhat fel az emberi értékrend
vészhelyzet esetén: azok, akik a megszokotthoz, az addig normálishoz tartják
magukat, egyszersmind kirekesztettekké válnak.
Másrészről pedig arra az életszakaszra is vonatkoztatható,
melybe Julia a katasztrófa kibontakozása idején lép. A serdülőkor önmagában is
különleges: átmenetet képez az ártatlan gyermeki lét és a felnőttkor között. Számos,
nagymértékű változással jár: az ember teste átalakul, felfigyel a másik nemre,
és életében először szerelmes lesz. Legtöbbünk ezt egyfajta csodaként éli meg.
Összefoglalva tehát az egész regény megrendítő, szívszorító
„látomás”, de egyúttal hihetetlen mértékben tanulságos is. Megtanít arra, hogy
semmit sem szabad természetesnek venni, még az olyan, látszólag hétköznapi
folyamatokat sem, mint a napfelkelte vagy az énekesmadarak trillája, és meg
kell becsülni minden egyes percet, amit a szeretteinkkel tölthetünk, mert ki
tudja, mit hoz a holnap.
Akárcsak a legtöbb mű esetében, itt is a befejezés a
leginkább elgondolkodtató és megható. A véget minden emberi erőfeszítés
ellenére sem lehet elkerülni. Egyetlen lehetőség kínálkozik csupán: mindent
megtenni annak érdekében, hogy legalább az emlékünk fennmaradjon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése