Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége

Elementáris erővel hatott rám ez a mű, így kellett egy kis idő, amíg „papírra” tudtam vetni a gondolataimat, a bennem kavargó érzéseket.

Nem egy szokványos, közhelyekre és klasszikus tudományos-fantasztikus sémákra építő alkotás, annyi bizonyos. Habár maga az alapkoncepció fiktív /egy genetikai rendellenesség következtében az idősíkok között folyton „ugráló” fiatalember története/, mégis tán valóságosabb, átélhetőbb, mint bármely más science-fiction regény, amit eddig olvastam. 




Clare és Henry egymás iránti odaadása, a szerelmükért vívott harc példaértékű lehet mindenki számára. Az Odüsszeusz-Pénelopé hasonlatért minden tiszteletem az írónőé. Egyetlen másik párhuzammal sem tudta volna szebben érzékeltetni a két szerelmes kötődését, Henry magányos bolyongását, nem utolsó sorban pedig Clare kitartó várakozását, férje visszatértébe vetett hitét. Mivel mindkét főszereplő látószögéből megismerhetjük a történéseket, könnyebben tudunk azonosulni velük, osztozni örömükben, bánatukban, fájdalmukban, reményükben.

A fő mondanivaló azonban a predesztináció és a szabad akarat egymásnak feszülése, sokat boncolgatott problémaköre. Vajon létezik szabad akarat? Élhet egy minden szempontból különc ember normális életet? Szembeszállhat a sorsával, megváltoztatva az elkerülhetetlent? Vagy egyetlen lehetősége a beletörődés marad? 
A regény rávilágít arra, hogy a legnagyobb harcunkat magával az idővel vívjuk. Nem lehet kijátszani, nem lehet megvesztegetni, nem lehet megfutamodni előle. A múltat nem áll hatalmunkban megváltoztatni. S bár döntéseink formálják jelenünket, és kövezik ki az utat jövőnk felé, vannak olyan események, amelyeknek mindenképpen be kell következniük. 
Véletlenek tehát nincsenek: minden történésnek oka, rendeltetése van. Az viszont rajtunk áll, hogy miképpen viszonyulunk helyzetünkhöz: keserűséggel telve várjuk, mikor jár le az időnk, vagy igyekszünk a lehetőségeinkhez mérten igazán élni, másokat boldoggá tenni, és örülni minden pillanatnak, amit a szeretteinkkel tölthetünk.

Mindent összevetve egy szívhez szóló, magával ragadó, elgondolkodtató és megrendítő olvasmányról beszélhetünk. Bevallom, voltak olyan részek, amelyekhez érve kicsordultak a könnyeim. Bár a történet végén bekövetkezik a tragédia, a befejezés ennek ellenére mégis gyönyörű. Megmutatja, hogy a szerelem és a remény örök.

Sajnáltam volna, ha ez a regény kimarad az életemből!