Madách Imre műve nemcsak a magyar irodalomban, hanem világirodalmi távlatokban is egyedülálló. Bár sokáig egyszerű Faust-utánzatnak tartották, a népszerűsége nőttön-nőtt, s talán napjainkban tetőzik igazán. Nem csupán irodalmi műként, de színpadi előadásként is töretlenül megállja a helyét.
Én személy szerint gimnáziumi éveim közepén ismerkedtem meg vele. Sok osztálytársam hőzöngött, hogy miért van szükség egy ilyen nehéz nyelvezetű mű elolvasására. Számomra azonban olyan kötelező olvasmányt jelentett, melyre nem „átokként”, hanem áldásként kell tekinteni.
Egy olyan drámáról beszélhetünk, mely minden kitérő nélkül rólunk szól. Végigköveti küzdelmes sorsunkat a bűnbeeséstől és kiűzetéstől kezdődően. Történelmi tények és a képzelet ereje váltakoznak egymással; az emberiség múltja, jelene és jövője fonódik egybe e remekműben. Sok irodalmi alkotással ellentétben azonban ez a jövőkép a legcsekélyebb mértékben sem fikció. Ebből látszik igazán, hogy Madách nem pusztán saját korának tudósa, hanem a világirodalom egyik legnagyobb látnoka is volt. Az „Eszkimó-színben” profetikusan tárja az olvasó elé a globális felmelegedést, a Föld pusztítása miatt elkerülhetetlen eljegesedés szörnyű következményeit.
A mű nagyságát mi sem bizonyítja jobban, minthogy számos idézete szállóigévé vált. Ugyan ki ne ismerné az „A gép forog, az alkotó pihen” vagy a „Nem adhatok mást, csak mi lényegem” részleteket, melyek szinte észrevétlenül átszövik mindennapi kommunikációnkat.
Számomra azonban a legmélyebb értéket közvetítő idézet a következő: „Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!” Ez az egyetlen mondat összefoglalja az egész élet lényegét. Bármennyire szeretnénk is elszakadni a Földtől, és elmenekülni a világűrbe, rá kell jönnünk, hogy ez teljességgel lehetetlen. Ahogyan a Bibliában is olvashatjuk: „Porból lettünk, s porrá leszünk.” Mindannyian a természet gyermekei vagyunk, s nem tagadhatjuk meg önmagunkat.
Madách rávilágít, hogy a legnehezebb dolog a világon maga az élet. Végigküzdeni magunkat az évtizedeken, miközben folyton kísért minket a bizonytalanság, hogy a történelem viharai után vajon mi várhat még ránk?
Mégsem szabad feladni! Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy sosem vagyunk egyedül, odafentről vigyázzák a lépteinket. Habár mindannyian cseppek vagyunk, a sok csepp előbb-utóbb tengerré fejlődik. Ha minden erőnkkel arra törekszünk, hogy szebbé és jobbá tegyük a világot, akkor az időnk lejártával tiszta lelkiismerettel mehetünk el: megtettük, mit megkövetelt a haza, és kijelöltük a helyes utat az utánunk érkező generációk számára. Hogy ezt hogyan tudják kamatoztatni, csak rajtuk áll…
Megj.: A kép természetesen nem Az ember tragédiája borítófedele, hanem az egyik leghíresebb reneszánsz festő, Michelangelo Buonarotti Ádám teremtése c. festménye.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése