Chloe Neill : A lányok olykor harapnak

Kissé elfogult vagyok a vámpírokat felvonultató történekkel kapcsolatosan, köszönhetően annak, hogy a Buffy, a vámpírok réme című sorozaton nőttem fel, valamennyi Darren Shan regényt elolvastam, ezenkívül megrögzött Twilight rajongónak vallom magam. Így kételkedéssel vegyes kíváncsisággal vártam, mi újat tud mutatni nekem Chloe Neill.

Már maga az alaphelyzet is meglepett. Az eddig megszokott felállásban ugyanis a vámpírok bujkálnak, sőt törvényeik halálbüntetés terhe mellett szigorúan tiltják, hogy felfedjék titkukat az emberiség előtt (lásd Twilight). Ebben a regényben azonban a vámpírok ahelyett, hogy meghúznák magukat, szabad akaratukból vállalják a nyilvánosságot, sajtókonferenciákat tartanak és együttműködnek a „halandó” hatóságokkal.

A másik jelentős változtatás a vámpírtársadalmon belüli rétegződés. A legtöbb vámpír szövetségekbe,  arisztokrata „házakba” tömörül, nagyobb biztonságot és összetartó családot remélve ezáltal. Vannak azonban olyanok – nem is kis számmal - , akik jobbnak látták kimaradni ebből az egészből, és inkább a társadalom perifériájára húzódtak. Őket renegátoknak nevezik.

Az együttműködés azonban még a házak között sem működik egységesen. A többség ugyanis lemondott az emberi vér fogyasztásáról, viszont akadnak olyanok, akik még mindig művelik ezt a „mesterséget”, s bár emberre nem támadnak, társaik között nem aratnak osztatlan sikert.

Ebbe a némelyek számára vonzó, ám valójában kegyetlen és veszélyekkel teli világba csöppen bele egyik pillanatról a másikra a főhősnő, Merit, a doktori diploma megszerzésére készülő, ambiciózus egyetemista lány. Miután egy renegát vámpír megmarja, az egyik legbefolyásosabb, emberi vérrel is táplálkozó ház mestere, Ethan Sullivan talál rá, és az utolsó pillanatban átváltoztatja, megmentve ezzel az életét.

Ekkor kezdődik csak el Merit igazi kálváriája. Kezdetben képtelen elfogadni, hogy egész addigi, jól megszokott élete felborult, nem folytathatja tovább tanulmányait, és az örökkévalóságot vérivó szörnyetegként kell átvészelnie. Minden porcikájával lázad sorsa ellen, gyűlöli azt a lényt, aki átváltoztatta, mivel szerinte nem új esélyt kapott tőle, hanem – hacsak szimbolikus értelemben is – halált hozott rá.

Lassan azonban rájön, hogy nincsen más választása: vagy beilleszkedik a Cadogan-házba, vagy örök magányosságra ítéltetik. Érthető módon az előbbit választja, s a regény végére olyannyira megváltozik, hogy nem csupán egy lesz a vámpírok közül, de a ház egyik legerősebb és legmegbecsültebb tagjává, Őrzővé válik, aki végül mestere életét is megmenti.

Talán ez a mű legnagyobb mondanivalója. Ha lehántjuk róla a vámpíros körítést, és szigorúan csak az emberi vonatkozásaira koncentrálunk, akkor a lényeg az, hogy nem szabad küzdeni a sorsunk ellen. Nyilván mindannyian szeretjük a napi rutinunkat, a jól megszokott, biztonságot jelentő mindennapokat, ám változások mindig jönnek, és sajnos nem feltétlenül pozitív értelemben. Ezeket el kell fogadnunk, akár tetszik nekünk, akár nem. Nem az elveszett múlton kell sopánkodnunk, hanem hátrahagyva egész addigi létünket, a jövőbe tekintve a lehető legtöbbet kihozni az újonnan megadatott lehetőségeinkből – ahogyan azt a regény egyik kulcsszereplője is megfogalmazta.

Mindent összevetve nekem tetszett a regény. Szimpatikus, hogy nem egy évek óta lerágott csontot nyúzott tovább, hanem egy vadonatúj világot nyitott meg az olvasók előtt. A szereplőket könnyen meg lehet kedvelni, és megtalálható minden, amire a ma emberének szüksége van: kaland, rejtély, krimi, szerelem (némi erotikával fűszerezve ;)), na és a komor hangulatú események közé mesterien szőtt humor.

Egyetlen negatívumot tudok felhozni: a kellő részletesség után a végét egy kissé hirtelen lezártnak, összecsapottnak éreztem. Másra, többre számítottam. De bízom abban, hogy ez csak a bemelegítés, és a további részek még több izgalmat és meglepetést tartogatnak majd.