2012. február 24., péntek

J. D. Salinger : Zabhegyező



A regényt sokan a világirodalom egyik klasszikusaként tartják számon, habár az alapkoncepció meglehetősen egyszerű: adott egy fiatal, tizenéves fiú, Holden Caulfield, akit immáron a negyedik iskolából tanácsolnak el.
   A könyv az ő történetét meséli el, az eltanácsolásától kezdve követi nyomon három napját, amíg végül egy elmegyógyintézetben köt ki. Végig egyes szám első személyben íródott, hiszen így könnyebben bele tudjuk élni magunkat Holden helyzetébe.
  Való igaz, hogy nem éppen szépirodalmi stílusú mű, sok benne a szlenges, sőt argós kifejezés, sokan emiatt vonakodnak elolvasni. Ez a „parlagi” stílus azonban nem kényelmi szempont, hanem szükséglet, mivel az elkallódott, életunt, idegösszeroppanás szélére sodródott ifjú életének bemutatása máskülönben hitelét vesztené.



A mű mindmáig töretlen, ha nem egyre növekvő népszerűségnek örvend. A sikerét talán az biztosítja, hogy semmi különlegeset nem nyújt az olvasóinak. Nem ígér kitalált valóságokat, fikciót, hanem olyan szereplőt állít a középpontba, akivel bárki könnyedén azonosulhat. Ha belegondolunk, nyilván mindannyian éreztük már úgy – ha nem is oly mélységekben, mint a regény főhőse -, hogy senki nem hallgat meg, senki nem ért meg bennünket, teljesen magunkra vagyunk hagyatva, sehol nem lelünk nyugalmat, és jó lenne elmenekülni egy lakatlan szigetre vagy egy kis, erdő szélén álló kunyhóba, ott élve le életünk hátralévő részét. 
  Épp ezért a regényt olvasva elképzelhetjük, hogy ebben a rohanó világban, amikor az emberek egyre kevesebb figyelmet fordítanak egymásra, mi is bármikor összeroppanhatunk, és hasonló sorsra juthatunk, mint Holden.
Az egyedüli megoldást az jelentheti, ha nem menekülünk el a gondok elől. Nem lázadunk minden és mindenki ellen, hanem a tőlünk telhető módon megpróbálunk alkalmazkodni a körülményeinkhez, és elfogadni az életet olyannak, amilyen.

Végezetül pedig álljon itt az egyik legmélyebb tartalmú idézet a könyvből, melyből mindenki sokat tanulhat, ha a saját életével kapcsolatosan végiggondolja:

„Aki összeomlik, rendszerint nem érzi, mikor ér a szakadék fenekére. Csak zuhan, zuhan lefelé. Ezt az egész összeomlást azoknak találták ki, akik az életben valami olyan után kutattak, amit a saját környezetük nem tudott nyújtani nekik. Vagy csak azt hitték, hogy nem tud nyújtani. És abbahagyták a kutatást. Abbahagyták, mielőtt még igazán elkezdték volna.”

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése