A regényt sokan a világirodalom
egyik klasszikusaként tartják számon, habár az alapkoncepció meglehetősen
egyszerű: adott egy fiatal, tizenéves fiú, Holden Caulfield, akit immáron a
negyedik iskolából tanácsolnak el.
A könyv az ő történetét meséli el, az eltanácsolásától
kezdve követi nyomon három napját, amíg végül egy elmegyógyintézetben köt ki.
Végig egyes szám első személyben íródott, hiszen így könnyebben bele tudjuk
élni magunkat Holden helyzetébe.
Való igaz, hogy nem éppen szépirodalmi stílusú mű, sok benne
a szlenges, sőt argós kifejezés, sokan emiatt vonakodnak elolvasni. Ez a
„parlagi” stílus azonban nem kényelmi szempont, hanem szükséglet, mivel az
elkallódott, életunt, idegösszeroppanás szélére sodródott ifjú életének
bemutatása máskülönben hitelét vesztené.
A mű mindmáig töretlen, ha nem
egyre növekvő népszerűségnek örvend. A sikerét talán az biztosítja, hogy semmi
különlegeset nem nyújt az olvasóinak. Nem ígér kitalált valóságokat, fikciót,
hanem olyan szereplőt állít a középpontba, akivel bárki könnyedén azonosulhat.
Ha belegondolunk, nyilván mindannyian éreztük már úgy – ha nem is oly
mélységekben, mint a regény főhőse -, hogy senki nem hallgat meg, senki nem ért
meg bennünket, teljesen magunkra vagyunk hagyatva, sehol nem lelünk nyugalmat,
és jó lenne elmenekülni egy lakatlan szigetre vagy egy kis, erdő szélén álló
kunyhóba, ott élve le életünk hátralévő részét.
Épp ezért a regényt olvasva elképzelhetjük, hogy ebben a
rohanó világban, amikor az emberek egyre kevesebb figyelmet fordítanak
egymásra, mi is bármikor összeroppanhatunk, és hasonló sorsra juthatunk, mint
Holden.
Az egyedüli megoldást az
jelentheti, ha nem menekülünk el a gondok elől. Nem lázadunk minden és mindenki
ellen, hanem a tőlünk telhető módon megpróbálunk alkalmazkodni a
körülményeinkhez, és elfogadni az életet olyannak, amilyen.
Végezetül pedig álljon itt az
egyik legmélyebb tartalmú idézet a könyvből, melyből mindenki sokat tanulhat,
ha a saját életével kapcsolatosan végiggondolja:
„Aki összeomlik, rendszerint nem érzi, mikor ér a szakadék
fenekére. Csak zuhan, zuhan lefelé. Ezt
az egész összeomlást azoknak találták ki, akik az életben valami olyan után kutattak, amit a saját környezetük nem
tudott nyújtani nekik. Vagy csak azt hitték, hogy nem tud nyújtani. És abbahagyták a kutatást. Abbahagyták, mielőtt
még igazán elkezdték volna.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése