Első találkozásom Rejtő Jenővel a
gimnáziumi éveimhez köthető: az irodalomtanárom ugyanis feladta kötelező
olvasmányként a Piszkos Fred, a
kapitányt. Már ekkor lenyűgözött az, ahogyan Rejtő ötvözi egymással a
humort és a krimit.
Nincs ez másképp ennek a regénynek
az esetében sem. A szerző mindjárt a bevezetésben egy képtelen helyzetet vázol
fel az olvasó előtt, majd az érdeklődés kellően sikeres felcsigázása után
(mikor az ember úgy érzi, ezután már nem érhetik meglepetések) következnek az
igazi fordulatok.
Számtalan könyvet olvastam már
életemben, de bevallom őszintén, nem találkoztam még Rejtőhöz foghatóval.
Minden műve két alapvető dologra épül /a szellemességre és a rejtélyre/, mégsem
lehet azt mondani, hogy a történetek közhelyekkel lennének teletűzdelve.
Egyedi, utánozhatatlan, ironikus stílusával a legszomorúbb, legfájóbb
pillanatokban is képes mosolyt csalni a megfáradt emberek arcára. A bűnügyi
szálakat pedig olyan mesterien szövi, mint pók a hálóját. Az olvasó egészen a
könyv befejezéséig biztos a bűnös személyében, ám az utolsó pillanatban
kiderül, hogy mindvégig tévúton járt. Ezek alapján Rejtő technikáját talán még
a „krimi koronázatlan királynője”, maga Agatha Christie is megirigyelhetné.
A legfőbb tanulsága a regénynek
pedig az, hogy nem mindig a racionális gondolkodásmód a legcélravezetőbb.
Vannak olyan helyzetek, amikor alaposan meg kell vizsgálnunk értékítéleteinket.
Hiszen nem mindig az a bolond ember, akit annak néznek!
Röviden lezárva az ajánlásomat,
nekem az egyik örök kedvencem ez a regény, mint ahogy az egész Rejtő életmű is.
Azt, hogy Rejtő milyen maradandót alkotott, úgy érzem mi sem bizonyítja jobban,
mint hogy napjainkban is, amikor fantasy és horror regények százai árasztják el
a hazai könyvpiacokat, a fiatalok önként és dalolva, örömmel veszik kezükbe az
alkotásait. Bízom abban, hogy Rejtő Jenő hosszú évtizedek múltán is őrzi majd
méltó helyét a trónon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése