Joanne Harris : Rúnajelek

Mivel sajnos nem sokat tudok a skandináv mitológiáról, ami a könyv alapját képezi, így sokáig halogattam az elolvasását. Most viszont, hogy végre rászántam magam, rá kellett jönnöm, hogy a félelmeim alaptalannak bizonyultak. Bár nem árt némi előzetes háttérismeret, a regény teljes mértékben élvezhető azok számára is, akik nem foglalkoznak az ősi népek legendáival.

Sokan panaszkodnak arra, hogy meglehetősen vontatott, nehezen haladó történetről van szó, elsősorban a szereplők felsorakoztatása, valamint a címben is jelzett „rúnajelek” részletezése miatt. Én ezt egyáltalán nem érzékeltem. Igaz ugyan, hogy a leíró részek miatt időnként lassul az események folyása, de a 655 oldal végig telve van izgalommal. Lebilincselő olvasmány, mely ráadásul számos meglepetést tartogat /különösen a vége felé/.

Azonban, mivel meglehetősen kritikusan viszonyulok mindenhez, így a fenntartásaimat sem hallgathatom el. Az egyik, amivel nem értek egyet: a mestermű titulus. A könyv hátoldalán található borítószöveg ugyanis a Végtelen történethez és a Gyűrűk Ura- trilógiához hasonló remeknek tekinti ezt a regényt. Való igaz, hogy itt is a Jó és a Rossz örök küzdelme áll a középpontban, és ezzel együtt a képzelt Világok sorsa a tét, ám Tolkien művéhez szerény véleményem szerint mégsem ér fel. A Gyűrűk Urában világosan körvonalazódik a világos és a sötét oldal, egyértelmű, hogy ki felett kell győzedelmeskedni /Szauron/. A Rúnajelekben viszont a jó és a rossz fogalma nincsen ennyire pontosan definiálva. Logikusan az ember a Rendet tekintené pozitív hősnek, ám a Rend teremtője csupán az egyeduralomra hajt, mindenen és mindenkin átgázolva, végérvényben minden világot el akar söpörni a föld színéről, hívei mindent és mindenkit megölnek, aki varázslathoz folyamodik, vagy egyszerűen csak az útjukban áll. Így a Káosz Gyermekeit, az Aesireket és a Vanirokat tekinthetnénk a jó oldal képviselőinek, ám ezt sem lehet egységesen kijelenteni, hiszen köztük sincs összhang egészen a regény végéig, amikor egy tragédia összekovácsolja őket. Mindegyiküknek megvan a maga bűne, a saját önző céljai, többüknek a társukkal szemben fennálló bosszú az egyetlen hajtóereje. Nincs tehát senki, akivel a szó szoros értelmében azonosulni tudnánk, akire példaképként tekinthetnénk – mint teszem azt Aragornra vagy Gandalfra. S bár a végén nagy nehézségek és áldozatok árán „helyreáll a rend”, kérdés, hogy ezt tekinthetjük-e igazán boldog befejezésnek.

A másik észrevételem, hogy bizonyos mozzanatok nincsenek kellőképpen jól kifejtve. Vannak részek, ahol többször is vissza kellett lapoznom és újraolvasnom a sorokat, míg felfogtam, miről is van szó. Lehetséges, hogy ha több kötetben gondolkodott volna az írónő, akkor egyes eseményeket jobban ki lehetett volna dolgozni, ezáltal érhetőbbé tenni. Viszont ebben az esetben azt kockáztatta volna, hogy többkötetes műként ellaposodik, unalmassá válik a történet, így még a fanatikus rajongók is tétováznának, hogy elolvassák-e.  

Mindent összevetve a 21. század egyik legjobb, legizgalmasabb, legszenvedélyesebb és legtöbb fordulatot magában rejtő fantasy regényét tisztelhetjük Joanne Harris alkotásában, melyet mindenkinek csak ajánlani tudok. Azonban aki ennél többet vár el tőle, azt könnyen érheti csalódás. Egy biztos: én nem emeltem „isteni” magasságokba, és nem képzeltem bele többet annál, amit nyújtani tud. Így pedig igazán kellemes kikapcsolódást és elgondolkoztató olvasmányt jelentett.